Ők is olvasók



**Mindenki egy helyen - Könyvminer**
**Moly.hu**
**a freeblog könyves oldala**

Cs.P. könyvblogja
Cotta
Lobo olvasónaplója
Marcipánördög
Amadea blogja
Nima - Keményfedél
Könyvtáros Testvér
Könyvmolyok
Szeee olvas
Kicsi Tündér
Borostyán
Csenga betűvetője
Mademoiselle (szünetel)
Lulin olvasmányai
Janeeyre
LordPeti
aurora
Joeymano
isolde olvasónaplója
Könyvmolyoló
ktln könyvespolca
AnTalk könyvespolca
spg olvasónaplója
egy ember
nandras
Tessa
Peti bácsi
Nani & Zitus
Zenka
Heloise
Könyvmoly blog
murci blogja (régi)
murci blogja (új)
Miestas
Akik szeretik a könyveket
Könyvvizsgálók
Memoir
Rita olvas
Annamarie irkál
Olvasószoba
Lizaveta könyvei
zsebibaba olvas
Christine olvasmányai
Kultúrmánia
Poggi Könyvespolca
Fülszöveg
Rékus - Booklover
szalonnacukor
Fülszöveg
Gigi olvasmányai

Kategorizálás


Régmúlt

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

 

 

Nagyon rég készültem olvasni az írónőtől, de a népszerűségének hála folyton ki vannak kölcsönözve a könyvei, a minap is csak ezt az egy könyvet leltem tőle (pedig A nővérem húga c. művével óhajtottam megismerkedni vele).

Hát, jól kifogtam. Itt-ott már olvastam, hogy nem habos-babos témákról ír, de meglepődtem, hogy ennek a regényének egy iskolai lövöldözés a témája. Főleg, mert hangulatilag nem voltam igazán felkészülve egy ilyen regényre.

Mivel könyvesblog-berkekben már rengetegen olvasták, feleslegesnek vélem ismertetni a tartalmat (ami dióhéjban ennyi: Peter Houghton - akinek "beilleszkedési gondjai" vannak - egy nap lelő 9 diákot, egy tanárt és sok embert megsebesít a középiskolában - persze ez inkább már mogyoróhéj).

A formai dolgokról: tetszett, ahogy a lövöldözés eseményeit és következményeit is megmutatta, ugrálva az időben, bár pont emiatt néha furcsa volt, hogy egy-egy szereplő hol élt, hol már nem...
Tulajdonképpen hitelesnek tűntek az ábrázolások is, de hát nem tudok igazán azonosulni senkivel, lévén nem vagyok szülő és sosem éltem át iskolában ilyen borzalmat.

Vajon kell / szabad véleményt formálni / ítélkezni egy ilyen mű elolvasása után? Én mindenesetre végig elítéltem Petert, hiába volt leírva, hogy milyen dolgokon ment keresztül. Fegyverrel mások életére törni - ráadásul sok ártatlan emberére - nekem nem elfogadható / megérthető. Folyton azon kattogott az agyam, hogy vajon a szülei-e a hibásak, vagy a tanárok, egyáltalán mit lehetett volna másképp csinálni. (De persze, ha másképp csinálják, nem lehet megírni egy ilyen regényt.)
Még egy pár napig biztosan gondolkodom róla, nyomasztó, nehezen felejthető történet volt.

 

írta: Dün, 2010. január 18. 2:45 - címkék: és kategóriák: _szépirodalom, 2010 könyvei, amerikai irodalom - 2 komment

Nick Hornby: Fociláz


Nem vagyok nagy focirajongó - bár egyszer egy világbajnokságot végigkövettem, megnéztem a lehető legtöbb mérkőzést és vezettem is az akkori naptár lapjain -, de mivel nem olvastam még semmit Nick Hornby-tól, viszont sorrendben szeretném olvasni a műveit, hát a Focilázzal kellett kezdeni.

A regény Hornby rajongásának története a futball, azon belül az Arsenal iránt, egészen a kezdetektől (1968-tól), amikor az édesapja kivitte egy kupadöntőre. No innentől megpecsételődött a sorsa, először a futball, majd az Arsenal Highbury-beli meccse után a csapat szerelmese lesz.
A könyv fejezetei egy-egy meccshez kapcsolódnak, és nagyon sok van belőlük. :)
Mégsem válik unalmassá a történet, mert nem száraz leírást kapunk a fociról, hanem az írót ismerhetjük meg rajta keresztül.
Eddig elképzelni sem tudtam, milyen lehet egy szurkoló élete. Hát, a könyvben le van írva fehéren-feketén, milyen az, amikor az ember a legtöbbet a focira gondol, folyton beugranak neki meccsek, gólok; a családjának, barátainak pedig a mérkőzések időpontjaihoz kell igazítaniuk a közös programokat, ha szeretnék, hogy ő is részt vegyen rajtuk. Háttérbe szorul magának a sportnak a szeretete, eltűnik a sportszellem - ha veszít a favorizált csapat, képtelenség arra gondolni, hogy ez "csak játék" és legalább jó meccs volt, ott bizony csalódás lesz és apátia, amíg a csapat nem tündököl újra...

Ami nagyon tetszett, hogy Hornby focirajongóként becsempészi a könyvbe egyébirányú rajongásainak tárgyait: könyvekről és zenéről is többször esik szó.
Mindemellett az egész regényt a világnak egy különös szemlélete jellemzi, egyszer fenn, másszor lenn, attól függően, hogy teljesít épp az Arsenal - vagy  a szerző egyetemi évei alatt a Cambridge United.

S végül a Fociláz stílusa nagyon olvasmányos, humorral és öniróniával vegyítve, amelyek végképp meggyőztek, hogy jól tettem, hogy sorban kezdtem haladni a Hornby-művekkel.

 

írta: Dün, 2010. január 16. 20:58 - címkék: foci és kategóriák: _szépirodalom, 2010 könyvei, angol irodalom - 2 komment

Ruxandra Cesereanu: Utóférfiak

 

Esterházy Péter a nőkkel való viszonyát írta meg a Schiele festménnyel szörnyűségesített Egy nőben, Ruxandra Cesereanu pedig a férfiakról fest szó szerint állatias képeket a minimáldizájnú Utóférfiakban.

A rövid kis zsebkönyvben több, mint 100 férfiról kaphatunk szemléletes leírást, 15-20 mondatban, a kötet végén pedig a férfit definiáló idézetek kaptak helyet először nőktől, majd férfiaktól.

Nálam nagyon elmaradt az Egy nőtől, az kedvenc, ez nem lesz az.

Oké, kellenek a külsőről való leírások, szemléltetve a különbözőséget, egyik alacsony, másik vézna stb. De az x-edik "pocakférfi" megnevezés és giliszta/csiga/béka/hernyó-férfi után már a könyökömön jött ki az egész. Nem beszélve a hímtagok milyenségének leírásáról, ami a vége felé csak sokasodik, ahelyett, hogy hanyagolttá válna.

Azok a jellemzők érdekeltek inkább, hogy "éjszakánként sok könyvet olvasott..." vagy "örökké operákat dúdolt", de ezekből kevés volt.

Voltak viszont túl fura gondolattársítások...

Oly gyönyörű és nedves szeme volt annak a férfinak, hogy legszívesebben megittam volna, mint egy megolvadt, megfőtt és kifacsart istent.

A kötet végén, az idézetek előtt szerepel egy Post scriptum című írás az írónő első dolgokkal kapcsolatos benyomásairól, első repülés, külföldi út, sminkelés... Érdekes volt, hogy milyen első dolgokat tart említésre méltónak.
(Szerepel az első Pink Floyd és Van Gogh élmény is :) )

Összességében kellett egy ilyen mű, de talán más megközelítésből jobb lett volna. Ennél okosabban nem tudom kifejezni, lévén nem vagyok írónő, komolyabb bírálatot igazán nem engedhetek meg magamnak.

 

írta: Dün, 2009. december 9. 0:53 - címkék: férfiak, kortárs és kategóriák: _szépirodalom, 2009 könyvei, román irodalom - még nincsenek kommentek

Herman Brusselmans: A férfi aki munkát talált

Nem is emlékszem, melyik blogon láttam először a könyvet, valószínűleg egy embernél. Jó sokan elolvasták már, eléggé meg is osztotta a közönségét.
Én ezennel beállok a rajongói táborba, nagyon jól szórakoztam, míg olvastam.
Főhősünk ugyebár Louis Tinner könyvtáros, de abból is a kevésbé megbecsült fajta, legalábbis én sem érezném jobban magam a helyében attól, hogy egy olyan helyen könyvtáros, ahol ablakból egy van, az is kicsinyke, a munkahelyének tulajdonképpen felesleges szobája a könyvtár, és nem emlékszem egy olyan emberre sem, aki úgy ment volna be oda, mint egy normális ember egy igazi könyvtárba. (Ez a könyvtár? Itt lehet könyvet kölcsönözni? és hasonló kérdések nélkül. Igaz, a Belépni tilos! tábla egy ajtón sem túl vendégcsalogató.)

Már a könyv első mondatánál meg voltam véve:

AZ IS LEHET, gondolta egyik reggel a könyvtáros, hogy felgyújtom az egész kócerájt.

Ez persze csak a kezdet, de tökéletesen leírja könyvtárosunk viszonyát a könyvekkel és a munkahelyével egyaránt. Ez a viszony tulajdonképpen egyik fél számára sem túl kielégítő, Louis kifejezetten fél egyes könyvektől - ennek köszönhetően a Nabokov óriási fejével díszített könyv át is repüli a szobát -, megtépázza azokat, olykor még rosszabb sors vár rájuk.
Tetszett a hangulat, ami átjárja az egész könyvet, a folyton agyaló, nihilista könyvtáros, aki egész nap bagózik, sörözik (éljen a Jupiler), napi egyszer kávézik - hideget és bűnrosszat - mindezt megszakítva a wc-n trónolással, aminek élményéből az olvasó sem marad ki. Utóbbi művelet leírásának mellőzéséért hálás lettem volna, de emiatt nem hajítottam át a könyvet a szobán. Vajon maga Louis hogyan reagált volna erre a könyvre? (Szerintem minimum papírkosár pár oldal mínusszal.)

Mindenképp több ez a történet, mint könyvek meggyalázása, sz*rás és csajok stírölése. Voltak benne elgondolkoztató gondolatmenetek és különleges volt a humora is. A kedvencem az író báty és a könyvét kereső húg-szál volt, aminek a lényege röviden annyi, hogy a húg keresi a könyvtárban a bátyja nemrég megjelent könyvét kétszer is, Louis pedig igen csúnyán hajtja el másodjára, ennek köszönhetően egy idő múlva megjelenik a báty, akit Louis jól elkalapál egy kötettel. Azután egy parkban fiatalok rá akarnak sózni valamilyen verseskötetet, mire Louis válasza - amin hangosan felröhögtem -:

- Jól van - mondta-, az ifjú írógeneráció műveinek sorsát nagyon a szívemen viselem. Nemrégiben például szarrá vertem egy fiatal prózaírót.

A vég persze nem lesz hepiend, pedig Loius igazi túlélőművész, folyton leráz mindenkit a telefonban - ha egyáltalán felveszi -, vagy képtelenebbnél képtelenebb történetekkel, kifogásokkal  szórakoztatja az útjába eső dolgozókat.

Az idei év egyik legszórakoztatóbb olvasmánya volt a tulajdonképpeni nyomasztó jelleg ellenére.

 

írta: Dün, 2009. december 5. 0:34 - címkék: könyvtár, nihil és kategóriák: _szépirodalom, 2009 könyvei, flamand irodalom - 4 komment

Film: Az időutazó felesége


 
 

Ez is eljött, végre megnéztem a filmet. A könyvet már több, mint egy éve olvastam, amikor tudtam, hogy fim lesz, újra is akartam olvasni, de végül elmaradt. Úgy ültem le a vászon elé, hogy nem voltak elvárásaim a filmmel, próbáltam különválasztani a könyvtől, a sok adaptáció után már tudom, hogy ez a legjobb mód arra, hogy ne csalódjak egyikben sem a másikhoz képest.

A film pedig csodaszép. A színészek már az elején megnyugtattak, hogy mesteri játékot fognak nyújtani: már ahogy a filmbeli Claire bámulta Henry-t... Elkapott a hangulat és a végéig fogva is tartott.
Jól meg volt oldva Henry eltűnése, és tökéletesen sikerült érzékeltetni a korukat, a fiatal Claire gyönyörű kislány volt és nagyon hasonlított az őt játszó színésznőre.

Nyilván sok részlet kimaradt a könyvből, volt amit valóban ki kellett hagyni, ahhoz, hogy ne bonyolódjón és nyúljon túl hosszúra feleslegesen a film, de hiányérzetem is volt apróságokkal kapcsolatban, mint pl. Claire művei; a filmben nem is nagyon derült ki, mit is jelent az, amikor Henry azt mondja az apjának, hogy a leendő felesége művész...

Legszívesebben azonnal újra kezdeném olvasni a könyvet, még egyszer megnézném a filmet...
Úgy örültem, hogy (szerintem) nem lett sablonos amerikai giccs belőle, hanem az a megható, különleges történet lett filmre víve, amit a könyvben már megismerhettünk...

Könnypotyogtatós is, lehet, hogy érzelmileg is épp gyenge lábakon ültem, de már az is könnyeztető volt, amikor Claire futott a fák között Henry felé...

Hjaj, de sokkal kevesebb lennék, ha nem ismerem meg ezt a történetet...

 

írta: Dün, 2009. november 12. 22:57 - címkék: és kategóriák: adaptáció - 5 komment
Régebbiek | Végére »
Olvasmányélményeim - könyvekről szubjektíven

Épp olvasom:



Legutóbbi gondolatok

Soksok olvasó


Legtöbb komment